"Ahol a szivárvány földet ér"

Tegnap lett volna Horváth Eszter 20 esztendős.
Somáék mesélik, egy ismerősük a héten vetette magát vonat elé.
Mindezt azért tette, jert a barátnője szünetet kért tőle.
Nem értem. Ez miatt? Ez indok arra, hogy valaki eldobja magától az életet?
Hányan ismerünk embereket kik önhibájukon kívül veszítették el az élet adományát, s erre, gyermekek, könnyed játék ként hajítják el maguktól ezt.
Mindezt olyan komoly indokkal, hogy valaki elhagyta őket.
Oké, de ő legalább megírta miért.
De Eszter? Miért tette?
Micsoda kín és szenvedés kell, hogy egy emberben legyen ahhoz, hogy ne lásson meg kiutat.
Nem szeretnék egyszer én is arra ébredni, hogy végleg fel aakrok adni minden, és fejest ugrok a a halálba.
Mert például most sem vagyok éppen a top-on, mégis érzem, "türelemmel, és akarattal, miért ne volna elérhető, hogy megforduljon még, a világ?!"

Én például vettem egy füzetet, amibe beleírok mindent. Gondolatokat. Érzéseket. Mindenről. Legfőként önmagamról, és a barátaimról. Hogy miért haragudtam rájuk, mi esett rosszul, mennyi jót kaptam tőlük. És ugyanez maggammal szemben. És, hogy min szeretnék változtatni. Jó a Gyöngyösi magány, aranyat ér, legalább tényleg, megpróbálhatom rendbe tenni a gondolataimat, érzelmeimet.