Ma azon tanakodtam reggeli teám szürcsölgetése közben, hogy milyen érzés lehet a willendorfi vénusznak lenni ebben a világban?
Úgy értem az egyik legkorábbi emberkéz által készített emlékünk a múltból, a nőiesség, és a termékenység szimbóluma. Egy karok, lábfejek és arc nélküli dagadt nő pár centiméteres szobra.
Ránézésre semmi nőies nincsen benne, a dudái baszott nagyok, és lógnak a térdéig, a hasa akkora, hogy lassan saját gravitációs mezője lesz... semmi szépség, semmi báj...
és mégis egészében nézve maga a nőiesség, és termékenység.
Milyen lehet neki? Végigélte a fáraókat, látta felemelkedni, majd elbukni Rómát, túlélte a törökök hódítását, megélt két világháborút, terrortámadásokat... ez a nő becslések szerint mintegy másfél milliószor volt tanúja a napfelkeltének.
És most egy olyan korban kénytelen élni, ahol modellek halnak éhen, és hirdetik, hogy csak akkor lehetsz boldog, ha bőr tapad a bordáidhoz, és csak vékonyan érheted el céljaidat.
2 megjegyzés:
ez tetszik :)
Szerintem a willendorfi Vénusz manapság kiismerhetetlen mosollyal az arcán figyel, mint azok az anyukák, akik elnézően lesik kis butus gyermekeik szárnypróbálgatásait. Magában jókat röhög rajtunk.
Megjegyzés küldése