Hát pénteken háromnegyed négykor befutottam a Deákba, mint ott tanuló diák, utoljára. A termünkben úszott a padokra és a táblára ragasztott orgonák és tulipánok illata. A mennyezetet 31 színes héliumos léggömb töltötte meg. Minden padon egy bizonyítvány és egy tarisznya. Ott áll bent az a 29 diák és 2 tanár, akik négy éve körülvettek, biztattak, bántottak, óvtak, kinevettek, szerettek. A méltán híres neves 12. B.
Aztán jöttek szépen a tanárok, beültek a padokra, mi meg versekkel, és énekekkel elbúcsúztunk tőlük. Majd ezután Anita, Réka és Dani társaságában utoljára kikönyörögtük a portásbácsitól, hogy engedjen ki minket, hogy elszívhassunk egy szál levegőt. Aztán vissza, még pár fénykép, még pár nevetés, és megszólalt a nekünk jelző csengő (amit milyen gyakran vártunk, de most nem az órára csengetett rá, hanem a közös idő végére). Felálltunk szépen sorrendben (én, a puncsos gyerek természetesen az első sorban az osztályfőnökkel). És akkor nekiindultunk utolsó utunknak. Kinn végighallgattuk a 12.A.-sok és a 11.-esek búcsúbeszédét, az igazgatónőnk meghitt búcsúztatóján, melynek végén kiosztotta a négy évért járó legnagyobb iskolai kitüntetést, a Deák diplomát, amit 12 tanuló (köztük én is ) elnyertem. Ezután jött a két osztályfőnök színpadias elköszönés a osztályaiktól, majd az én vers szavalásom ( Jorge Luis Borges- Egyszerűség). Engem Anitácska követett, meglepetés versével, ami egy búcsú volt az osztályfőnökünkhöz. Aztán szépen lassan az ünnepély lecsengett, a tanévet lezárták, minket meg útnak eresztettek a jövő heti megpróbáltatásoknak, az érettséginek. És a legvégén szélnek eresztettük a 31 lufit, ami tán még ma is száll valahol, ha ki nem szivárgott belőle a hélium, fel nem akadt egy fán, stb.
És akkor pikcsörtálym:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése